Egész gyerekkoromban vékony voltam.
Sőt sovány.
A környezetem elmondása alapján.
Azt is sokszor megkaptam, hogy “Úristen de sovány vagy!” – így az arcomba.
Legtöbbször anyukámtól. A legnehezebb az volt, hogy még egy ilyen számonkérő hangsúly is volt benne, mintha tehetnék róla. (Azóta már nemzetközi kifejezés is van erre: Bodyshaming. Magyarul ez… tesimegalázás? Vagy van erre magyar verzió?) Emlékszem már akkor 3-4-5-6 éves koromban is éreztem (bár nem tudtam így megfogalmazni), hogy totál szükségtelen kihangsúlyozni ezt az adottságomat. Like what can I do with it? Amikor pedig felháborodtam az ilyen beszólásokon (mert azért akkoriban is elég öntudatos kisgyerek voltam), akkor jött egy adag szárnyletörés, szeretetmegvonás, fenyegetés.
Így megtanultam, hogy nem nagyon éri meg kiállnom magamért. Úgyhogy nem maradt más csak a tehetetlenség, csalódottság, magány és szomorúság. Amely kisgyermekként teljesen természetesen tört ki belőlem sírás kíséretében. Itt jött a kegyelemdöfés. A “ne bőgj már” kezdetű megalázó és elidegenítő kijelentés. Mert ilyenkor egy kisgyerek az édesanyja vigasztaló karjaira vágyik. De mit lehet tenni akkor, ha ezen karok tulajdonosa éppen a vígasztalandóságra szorulás élményét kiváltó történések forrása? Sakkmatt.
Ezen a ponton úgy éreztem magam, mint aki egy vákuumban került.
Nincs menekvés.
Nincs hova menni.
Bármit teszek, rosszá leszek.
Nincs mit tenni.
Csak nem lenni.
Meg akartam szűnni.
És elképesztően haragudtam magamra, amiért nem voltam rá képes. Még ennyit se tudok. Még arra se vagyok jó, hogy ne legyek. Hogy ne legyek az, aki vagyok. A puszta lényem, a létezésem is zavaró és nemkívánatos. Az alakom, a viselkedésem, a természetes testi-lelki reakcióim mind elidegenedést váltanak ki attól, amihez kapcsolódni vágyom.
Ki kell kapcsolnom magam.
És ki is kapcsoltam 
Azt hiszem sikerült.
Végre nem voltam útban.
Nem zavartam.
Nem védtem meg magam.
Nem húztam meg a határaimat.
És végül nem éreztem.
Semmit.
Így születnek a szochiopaták?
Az érzelmi analfabéták?
A fejnehéz ateisták?
Hiszen mi más út van, mint olyan agyi áramköröket létrehozni a túlélési mechanizmusok kialakításával, amelyek sikeresen zsákutcába vagy értelmetlen kerülőkbe terelik a figyelmet. Csak nehogy az összetalálkozzon az érzelmekkel. Mert azért tudjuk mi jár.
Ennek (is) köszönhetően csöndes kisgyerekké váltam. Igazából még anyukám barátainak se mertem köszönni, amikor átjöttek. Mert féltem, hogy nem megfelelő köszönési módot választok és kinevetnek vagy leszúrnak érte. Így azt kellett hallgatnom, hogy: “Ez a gyerek még köszönni se tud”.
Tudod azzal a megvető hangsúllyal, ami rögtön a másodrangú állampolgár kategóriába tesz. Persze éreztem a szándékot és a tónust. Pont azért volt az egész ilyen nehéz, mert alapvetően nagyon érzékeny voltam.
Így folyamatosan kételkedtem magamban.
Súlyos hangulatingadozásokkal kísérték a tizenéves koromat. Időnként sikerült kapcsolatba kerülnöm ugyan a belső forrásommal, és akkor elindultam a legkisebb ellenállás útján, amely az inspiráció állapotába tett. De aztán 1-1 ponton bekapcsolt, a “neeeeem szabad így érezned magad” jel. Ha ezt megosztod másokkal, tudod mi jön… Így le is korlátoztam az érzéseket és betettem magam a biztonságos érzelemmentes vákuumba.
(Ez az egész természetesen nem anyukámról vagy ellene szól. Ő csak azt tette, amit akkori önmaga tenni tudott, és amit akkor a legjobbnak látott. Ő is sokat dolgozott magán azóta és a sérelmeink jelentős részét megbeszéltük és feloldottuk, amiért nagyon hálás vagyok neki!
Ő hívott el pl. életem első mantra meditációjára, aminek a rendszeres gyakorlása azóta is az életem szerves része, sőt több programon tanítom másoknak is. Elkezdett családállítással foglalkozni és számos technikát elsajátított, mint pl. reiki, deeksha, amikkel engem is szokott kezelni.)
Az egész fentebbi story kiindulópontja azért is érdekes, mert mert tök őszintén én jól éreztem magam a bőrömben.
Sose zavart igazán az alkatom. Sőt mai napig is jóval inkább vékony legyek, mint túlsúlyos. De ez már ízlés kérdése persze. Szóval én alapvetően rendben voltam az alakommal. Persze gimiben, amikor láttam a vizilabdás srácokat vonulni a folyosón az igen csak tekintélyt parancsoló volt. Nem tagadom, megadták az inspirációt, hogy fejlődjek testileg. De motivációm, kitartásom a mozgást illetően általában kimerült a fociban. Azt viszont nagyon szerettem. Mindenféle labdás sportot kipróbáltam, és szerettem is őket. De a foci volt a nagy szerelem. Ezért egyrészt a lábam arányaiba sokkal fejlettebb volt, mint a felsőtestem. Illetve sose nyújtottam le a végén, így végül be is rövidültek a combizmaim, ami egy erőteljes rugalmatlansághoz vezetett.
Ezen (is) segített a yoga.
De ne ugorjunk ennyire előre.
Előtte még ott van a húszas éveim eleje, amikor elkezdtem edzeni. A klasszik módon, konditeremben, súlyzókkal. Na ott tényleg nagyon elszánt voltam. Megnéztem a bodybuilderponthu-n minden elérhető okosságot, edzéstervekről, tápanyagokról, kajákról, amit csak lehetett. Segített az is, hogy biosz kémia faktos voltam, és tesiből érettségiztem, így volt egy alapvető elképzelésem a fiziólógiai folyamatokról meg a tápanyagok hatásáról, beépüléséről, stb.
Akkoriban…
Heti 5x edzettem.
Munka mellett kb. csak ezt csináltam. Az alaptermészetemhez képest tényleg nagyon preciz és következetes voltam.
Napi 6x ettem.
Katonásan. Időre. Grammra kimérve. Többnyire a klasszik csirkerizst. Általában még szószt meg egyéb ízesítő dolgokat se tettem rá, amit a testépítő szakzsargon csak “szutyok”-nak nevez. Kemény voltam, mint Kathi Béla. Ez mondjuk oda vezetett, hogy azóta se nagyon eszek csirkehúst. Úgy érzem, hogy az erre az életre való csirke adagomat már megettem abban az időszakban.
Nyomtam a fehérje turmixokat.
Amitől rendesen fel is voltam puffadva. Ráadásul az ízük is többnyire undorító volt. Jobb esetben elfogadható, egy kis ipari mellékízzel. A tejsavó fehérje is abba a kategóriába esik, amiből elfogysztottam az erre az életre való adagot. Soha többet azt az undorító “valóban szutykot” nem innám meg.
Így sikerült felszednem egy év alatt kb. 8. kiló izmot.
Mondjuk tényleg egészen megemberesedtem. Büszke is voltam magamra. Jobb lett a tartásom. Az egyik volt osztálytársam meg is jegyezte, mikor évek után összefutottunk, hogy húú Gábor “kivállasodtál”. Pedig végülis csak az alkatomhoz képest normális méretű vállam lett.
Aztán ahogy abbahagytam, le is ment ez a többlet, amit olyan nagy munkával szedtem fel. De egyszerűen nem éreztem, hogy ez így fenntartható. Nem esett annyira jól. Főleg az evés része. Pedig hát a beachbody a konyhában készül, ahogy mondani szokták.
Sokkal inkább érdekeltek a természetesebb módok. A saját testsúlyos edzés például. Amit egészségesebbnek és biztonságosabbnak éreztem. Így azzal kezdtem foglalkozni. Azért is tettem így, mert láttam, hogy mekkora valós erővel rendelkeznek azok, akik ezt az irányt választják a súlyzós edzéssel szemben. Kisebb test, nagyobb erő. Ez azért is szimpatikus volt, mert a testépitő lexikonban azt is megtaláltam ám, hogy hány kalóriára van szükség per kiló izom, pusztán ahhoz, hogy megmaradjon. Kiderült, hogy az izomtömeg olyan, mint egy hadsereg. Nagyon praktikus, amikor csatába kell menni. De amikor nincs háború, akkor is etetni kell a katonákat. Mennyi idő, energia, pénz ezt fenntartani. Megéri? Nekem nem.
Ráadásul az is feltűnt, hogy ritkán verekszem medvével vagy vadászok kardfogú tigrisre, mint Leónidasz. Legtöbbször a férfias erőkifejtés kimerül egy nehezen nyitható savanyú uborkás üveg tetejének lecsavarásához való nekifeszülésnek. Amihez amúgy is a késsel levegőt beeresztő lifechacket hasnzálom. Vagy mondjuk felcipelek két teli szatyrot az első emeletre. De ennyi.
Persze tudom, hogy nem vagyunk egyformák. Van aki szülő és a kis sószsákját emelgeti, hordozgatja. Van aki nehéz fizikai munkát végez és szüksége van egy ahhoz megfelelő izomzatra. Pont így jött meg a megoldás. FUNKCIONÁLIS IZOMZAT! haveeeeer. Hát minek fújjam magamat nagyobbra a szükségesnél?! És itt akkor leszögezném, hogy ha már volt szó a bodyhsamingről, hogy nem az a célom, hogy szóljak bárkit a választásáért, vagy hogy mit kezd a testével (de azért az indokolatlanúl túl pumpált arcokról mai napig erősen a small dick vibe sugárzik felém.). És persze tudom azt is, hogy van olyan hogy testépítés, és az egy sportág (bár minden élsport egészségtelen). De tök oké, hogy mindenki úgy formálja a testét, ahogy szeretné.
Nekem az lett a konklúzióm, hogy a hatha yoga, és ennek egyik formája az astanga, amelyet én a legtöbbet gyakoroltam az elmúlt 8 évben, amióta először kipróbáltam a yogát, az egészen szépen rendben tartja nem csak a testem, de a lelkem és a mentális állapotomat is. Amikor éppen csinálom 
Mert a legnehezebb póz a szőnyegreállós asana. Ahhoz kell az akaraterő.
Összefoglalva a fentieket. A rendszeres yoga gyakorlás segített nekem…
Irányítani a figyelmem
Funkcionális izmokat fejleszteni
Rugalmasabbá válni (úgy fejben, mint testben)
Légzésem irányítását és figyelését
Fókuszáltabbá válni
Elengedni a teljesítménykényszert a testgyakorlásból
Figyelembe venni a nemártás elvét, hogy tiszteletben tartsam a határaimat a gyakorlás során
Csökkenteni a perfekcionizmust
Találkozni az érzéseimmel
Feloldani a traumáim (egy részét)
Egy élethosszig tartó önismereti és fejlődési útra lépni
Holiszikusabb képet kapni a test-szellem-lélek hármasságról és annak egészséges működéséről
Így oldotta fel a yoga a rugalmatlanságomat és a traumáim egy részét egyszerre.
Akkor végül vegán lettem, aki többnyire fényt eszik és kézenállásban alszik vagy levitálva megy fel a lépcsőn?
Nem továbbra is ember vagyok, a kis botlásaimmal, ügyetlenségeimmel és konokságaimmal együtt. Aki igyekszik a yogikus úton járni és tiszteletben tartva a határait és korlátait, minden nap egy kicsit egészségesebb, önazonosabb és emberibb verziójává válni.
Ezt az írást egy Pénteki handpan yogás hangfürdő élmény, egy szombati elképesztően inspiráló holisztikus yoga workshop és egy vasárnap reggeli nagyon őszinte és bensőségesen intim beszélgetés után, egy sétát követően írtam, ahol sikerült néhány precízen kiválasztott zene segítségével kapcsolódni az érzéseimmel. Kiengedni őket. Kisírni és megkönnyebbülni. Ami utána maradt az pedig egy felszabadult, teresség. Az ilyen oldódások után egy csapásra eltűnik a figyelemzavarom, a függőségre hajlamos tendenciáim, a stresszevés, a food craving a dopamin kergetés, a teló nyomkodás. Olyan fókuszált 7 órát nyomtam le, ahol alkotta, írtam, terveztem, hogy máskor három hétre van szükségem egy hasonló teljesítmény elérése.
Például ahogyan ez a kis poszt megíródott.
Amit a hozzá csatolt videó (is) inspirált. Mert múltkor láttam ezt a mutatványt instán és elhatároztuk, hogy megcsináljuk. Kezdés előtt viszont nem mert belém csimpaszkodni, mert mi van ha előre fogok esni. Én viszont éreztem, hogy rendben lesz. És elsőre sikerült is. Jó érzés volt átélni, hogy nem csak magamat, de mást is meg tudok tartani.
Akkor ugrott be a gondolat, hogy sokszor tűnhet úgy, hogy mivel nem vagyok kétszer ekkora, nem is vagyok elég erős. Ez hozta fel a sok emléket és indította el ezt az egész gondolatfolyamot bennem. Ez emlékeztetett arra, hogy én érzem, hogy mi van bennem. És csak ez számít.
