Emlékszel még arra, hogy milyen voltál gyerekként?  Csak úgy csináltál mindenfélét, amihez éppen kedved támadt. Soha nem mondtad azt magadnak, hogy „ Melyiket érdemes megtanulni a baseball vagy a foci közül?”Csak szaladgáltál a játszótéren  és baseballoztál meg fociztál. Építettél homokvárat, bújócskáztál, és buta kérdéseket tettél föl. Sőt, kutattál bogarak után, kitúrtad a füvet és csatorna szörnynek tettetted magad. Senki nem mondta meg neked, hogy csináld, te csak csináltad. Csupán a kíváncsiságod és az izgatottságod vitt előre. A klassz dolog az volt, hogy ha utáltad a baseballt, akkor abbahagytad. Bármiféle bűntudat nélkül. Nem volt ez vita tárgya. Vagy szeretted csinálni, vagy nem.

Ha szerettél bogarak után keresni, akkor azt csináltad. Nem volt semmi analizálás, hogy „Nos, tényleg a bogarászás az, amivel el szeretném tölteni az időmet gyerekként? Senki nem akar keresgélni rovarokat, ez azt jelenti, hogy valami baj van velem? A bogarászás hogyan fog kihatni a jövőbeli kilátásaimra?” Semmi nem volt hülyeség. Ha valamit szerettél csinálni, akkor csak csináltad.

Ma körülbelül az 11 504-edik emailt kapom, hogy valaki nem tudja, hogy mit akar kezdeni az életével. És mint sok más ember, azt kérdezi, hogy van-e bármiféle ötletem, hogy mit tudna csinálni, hol kezdhetné, hol találja meg a szenvedélyét. Naná, hogy nem válaszolok erre. Miért? Mert rohadtul gőzöm sincs, hogy mit írjak. Ha semmi ötleted sincs, hogy mit kezdjél magaddal, akkor honnan veszed, hogy egy marha tudni fogja, mert van honlapja? Én író vagyok, nem egy jós. De a legfontosabb, amit mondani akarok ezeknek az embereknek, az a következő: egy biztos pont van, a „ nem tudom”.

Az élet a „nem tudásról” szól, de aztán valamit úgyis csinálunk. Az egész élet ebből áll. Az egész. És ez nem lesz könnyebb, mert rájöttél, hogy szereted a munkádat, vagyis rothadt tartályokat tisztogatni vagy kitűzted magad elé a célt, hogy indie filmeket fogsz írni. Sok embertől hallom a szokásos panaszt, hogy meg kell találniuk a szenvedélyüket. Ezt marhaságnak nevezem. Már régen megtaláltad a szenvedélyedet, csak figyelmen kívül hagyod. Most komolyan, 16 órát vagy ébren, mi az istent csinálsz ezalatt az idő alatt? Valamit csinálsz, ez nyilvánvaló. Valamiről beszélsz. Van néhány téma vagy tevékenység vagy ötlet, ami egy jelentősebb szabadidődet kitölti. A beszélgetéseid, a neten szörföléseid dominálnak, anélkül, hogy ezt tudatosan művelnéd vagy keresnéd. Pontosan előtted van, csak te éppen elkerülöd. Bármi legyen is az oka, te elkerülöd. Egyre csak azt mondogatod magadban, hogy „ Oh, igen, nos imádom a képregényeket, de ez nem számít. Nem lehet pénzt keresni képregényekkel”. Basszus, megpróbáltad valaha?

A probléma nem a szenvedély hiánya valami iránt. A gond a produktivitás. A probléma a felfogás. A probléma az elfogadás. A baj az „Oh igen, ez nem egy reális választás.” vagy „ Anya és Apa megölne, ha megpróbálnám, azt mondják, hogy legyek orvos” vagy „ Ez őrültség, nem tudok azzal annyit keresni, hogy abból egy BMW-re is fussa” A probléma nem a szenvedély. Soha nem a szenvedély. A prioritások. Amúgy is, ki mondja azt, hogy pénzt kell csinálnod abból, amit szeretsz? Mióta szereti mindenki a munkája mindegy egyes másodpercét? Tényleg, mi baj van azzal, ha dolgozol valami normális helyen néhány jófej kollégával, akiket kedvelsz és aztán a szabadidődben meg a szenvedélyednek élsz csak úgy mellékesen? A világ teljesen a feje tetejére állt vagy ez egy szokatlan ötlet az embereknek?

Nézd, itt van még egy pofon az arcodba, csak neked: néha minden munka szívás. Semmiért nem tudsz annyira rajongani, hogy soha ne legyen abból eleged, soha ne stresszelj amiatt vagy soha ne panaszkodj róla. Ez egyszerűen nem létezik. Az álom munkámat végzem ( ami egy teljesen véletlen folytán történt amúgy. Én soha az életben nem terveztem, hogy megtörténik. Pont úgy, mint egy gyerek a játszótéren: elmentem és kipróbáltam ), mégis utálom a 30%-át. Vannak napok, amikor ez az arány rosszabb. Ismétlem, ilyen az élet. A kérdés itt, még egyszer, az elvárások. Ha azt gondolod, hogy kötelességed 70 órát dolgozni hetente és az irodádban aludni, mint Steve Jobs és imádni a munkád minden egyes másodpercét, akkor túl sok nyálas filmet néztél. Ha azt képzeled, hogy szinte már ki fogsz táncolni a pizsamádból, mert dolgozni mész, nos, akkor bolond gombát ettél. Az élet nem így működik. Ez egyszerűen képtelenség.

Itt van valami, amit a legtöbbünk csak úgy hív, hogy egyensúly. Van egy barátom, aki az utóbbi három évben próbált felépíteni egy online üzletet, ami mindenfélét kínált. Nem működött. És a nem működött alatt azt értem, hogy semmit nem dobott piacra. A sok év „munka” ellenére azt mondta, hogy ezt meg ezt fogja csinálni, igazából semmit sem végzett el. Persze akkor elvégzi a feladatot, amikor az egyik korábbi munkatársa odamegy hozzá egy dizájn munkával, hogy tervezzen logót vagy tervezzen néhány promóciós anyagot egy eseményre. Te jó isten, csak úgy rárepül, mint a légy a friss tehén trágyára. És ő nagyszerű munkát végez! Hajnali négyig fent marad, teljesen beletemetkezik a munkába, aminek minden egyes percét imádja. De aztán két nappal később visszatér azzal, hogy „ Atyaég, nem tudom, hogy mit kellene csinálnom” Olyan sok hozzá hasonló emberrel találkozom. Neki nem kell keresnie a szenvedélyét. A szenvedélye már megtalálta őt. Ő egyszerűen nem akar erről tudomást venni. Nem hiszi el, hogy ez életképes. Csak fél esélyt adni ennek az egésznek.

Ez olyan, mint amikor egy stréber gyerek besétál a játszótérre és azt mondja, hogy „ Nos, a bogarak menő dolgok, de az NFL csapat több pénzt keres, tehát erőltetnem kellene azt a napi focizást.” és aztán hazamegy és arról panaszkodik, hogy nem szereti a vakációt. De ez hülyeség. Mindenki szereti a szünidőt. A probléma az, hogy önkényesen választotta azt, hogy bekorlátozza magát egy idióta ötletre alapozva, amit a fejébe vett, az alapján, amit ő sikernek tart és amit tennie kell. Egy másik email, amit állandóan kapok, az arról szól, hogy tanácsot kérnek tőlem, hogyan válhatnak íróvá. És a válaszom ugyanaz: rohadtul nincs ötletem.

Gyerekként novellákat írtam a szobámban, csak úgy, szórakozásból. Tinédzserként zenekritikákat és tanulmányokat írtam együttesekről, akiket szerettem. De ezeket senkinek sem mutattam meg. Egyszer csak felbukkant az internet és én órákat töltöttem el a fórumokon sok oldalas bejegyzéseket írva ostoba témákról. Mindenfélét, gitár javítástól kezdve az iraki háború okáig. Soha nem tartottam az írást úgy, mint lehetséges karriert. Soha nem tartottam se hobbinak, se szenvedélynek. Amiről írtam, az volt a szenvedélyem: zene, politika és filozófia. Az írást csak azért csináltam, mert kedvem támadt. Amikor pedig karriert kellett keresnem, amibe beleszeretek, nem kellett messzire mennem. Valójában nem is kellett kutatnom. Ő választott ki engem, egy bizonyos módon. Ez már ott volt. Valami, amit mindennap tettem, amióta gyerek voltam, anélkül, hogy gondolkodtam volna rajta.

Mert itt van még valami, ami miatt sokan be vannak sózva: ha túl messzire kell menned, hogy megtaláld, mi a szenvedélyed, akkor valószínűleg egyáltalán nem is rajongsz érte. Ha élsz-halsz valamiért, akkor már úgy érzed, hogy beleivódott és az életed részévé vált, amit mások meg is jegyeznek, hogy ez nem normális, mert más nem olyan, mint te. Soha nem volt az, hogy arra gondoltam volna, hogy írni egy 2000 szavas posztot az olyan valami, amit senki sem tart jó mókának. Soha nem történt meg a barátommal, hogy azt gondolja, megtervezni egy logót nem mindenkinek remek szórakozás vagy könnyű. Neki ez olyan természetes, hogy el se tudja képzelni, hogy máshogy legyen. És ez az, amit valószínűleg csinálnia kellene. Egy gyerek nem sétál a játszótérre és nem mondja magának, hogy „ Hogy tudnám magam jól érezni?” Csak megy, és jól érzi magát. Ha keresned kell, hogy mit élvezel az életben, akkor semmit sem fogsz élvezni. És az igazság az, hogy te máris élvezel csinálni valamit. Már egy rakás dolgot szeretsz. Te csak nem veszel erről tudomást.   az

 

 

eredeti cikk itt elérhető: https://markmanson.net/passion